|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 11 találat | lapozás: 1-11 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Zagyva László 2001. szeptember 4.Erdély egyetlen szabadtéri Széchenyi emlékműve egy kis avasi magyar faluban, Kőszegremetén található, melyet 1861-ben emeltek. A hatméteres kőobeliszk 140 esztendő után is ott őrködik a falu legmagasabb pontján. Néhány napja immár nem csak az eseményt (és egy későbbi ledöntési kísérletet) megörökítő márványtáblával, de gróf Széchenyi István bronzarcával, egy szatmári származású nyíregyházi szobrászművész, Zagyva László ihletett alkotásával kiegészítve a dombormű felavatása nagy ünnep volt a román falvak közé ékelt kis Szatmár megyei településen. A falunapnak is nyilvánított ünnepségre megkétszereződött az ötszáz és valamennyire tehető helyiek száma. /(Sike Lajos): Széchenyi Istvánt ünnepelték. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 4./2009. június 22.Öt országból érkeztek magyar kórusok a Gyergyószentmiklóson első ízben szervezett Kárpát-medencei Magyar Kórusok Találkozójára, melyet a helybeli Ipartestület Férfikara szervezett. “Egy ilyen találkozó magában hordozza a nemzet megújulásához szükséges gondolatok és lelki töltet megteremtését” – hangoztatta üdvözlő beszédében Patrubány Miklós, a június 20-án Gyergyószentmiklóson megrendezett Kárpát-medencei Magyar Kórusok Találkozójának védnöke, a Magyarok Világszövetségének elnöke. A rendezvény külföldi meghívottjai között szerepelt a délvidéki Csóka település Rákóczi férfikara, a Füleki Férfikar Felvidékről, Kárpátaljáról a Técsői Arany Ősz Művelődési Egylet Dalköre, valamint Magyarországról két kórus: a sárrétudvari Zagyva László Vegyeskar és az Egri Csillagok népdalkör. Erdélyből fellépett a marosvásárhelyi Cantuale Énekegyüttes, Székelyudvarhelyről a Székely Dalegylet Férfikórusa, illetve a helybéli Domokos Pál Péter Női Kar és a Szent Miklós Kamaraegyüttes, valamint a főszervező, a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara. /Jánossy Alíz: Kárpát-medencei magyar kórusok találkoztak Gyergyóban. = Krónika (Kolozsvár), jún. 22./2009. szeptember 8.Kőszegremetén a Széchenyi-ünnepségen Csehi Árpád a Szatmár Megyei Tanács RMDSZ-es elnöke tartott beszédet. Kubik József tanár, az Országos Széchenyi Kör nyíregyházi elnöke Széchenyi személyes példamutatását emelte ki. Erdei D. István parlamenti képviselő ezt azzal egészítette ki, hogy a tiszta erkölcs és a szerénység, ami napjainkban sok politikusból hiányzik, csak még magasabbra emeli Széchenyit, ezért is kell újra és újra megidéznünk. Az ünnepség a falu fölött lévő Domokos-dombon folytatódott, ahol 1861 óta áll a hat méter magas Széchenyi-emlékoszlop, amelyet a legnagyobb veszélyben is meg tudott őrizni a remetei magyarság. A nyolcvanéves Dohi Károly felidézte, hogy tízéves fiúcska volt, amikor a visszavonuló román határőrök le akarták dönteni, hogy helyébe őket dicsőítő emléket állítsanak, de hat lóval sem tudták megmozdítani, mert az „egész falu fogta”. Évente itt rendezik a március 15-i ünnepséget is, lánckerítéssel vették körül, és 2001 óta Zagyva László magyarországi szobrászművész rézdomborítással készült Széchenyi-portréja díszíti az oszlopot. /Sike Lajos: „Tettmagyarok kellenek!” = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 8./2014. március 7.Magyar szobrászat ErdélybenNem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban. Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.) A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából. Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám. Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.) Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat: Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1 Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2 B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3 Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.) A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán. Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve. És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét. E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem: Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990) Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983) Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997) Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986) Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?) Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996) Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972) Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992) Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994) Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995) Löwith Egon (Kolozsvár, 1923) Szederjesi András (Nagymedesér, 1926) Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978) Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928) Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928) Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976) Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929) Gyerkó Mária (Rákos, 1930) Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930) Kondrák Károly (Újszentanna, 1930) Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933) Németh Antal (Sepsibükszád, 1933) Lőrincz Lehel (Türe, 1933) Hunyadi László (Dombó, 1933) Tőrös Gábor (Torda, 1934) Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934) Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935) Farkas József (Nagysármás, 1936) Péterfy László (Nyárádselye, 1936) Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936) Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936) Venczel Árpád (Korond, 1937) Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995) Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938) Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939) Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939) Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986) Gergely István (Csíkkozmás, 1939) Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940) Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941) Suba László (Makfalva, 1941) Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942) Kádár Károly (Tancs, 1943) Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943) Lugosi László (Zilah, 1944) Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944) Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944) Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944) Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945) Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945) Petrovits István (Kökös, 1945) Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945) Tornay Endre András (Zetelaka, 1946) Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947) Balázs János (Nagybánya, 1947) Várvédő István (Nagybánya, 1947) Benczédi Ilona (Korond, 1948) Kocsis Előd (Abafája, 1948) Vetró András (Temesvár, 1948) György Albert (Lövéte, 1949) Bocskai Vince (Szováta, 1949) Bodó Levente (Lövéte, 1949) Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949) Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949) Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950) Dóczy András (Csíkszereda, 1951) Robotos Júlia (Bukarest, 1951) Vincefi Sándor (Bukarest, 1952) Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953) Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953) Egyed Judit (Nagyvárad, 1954) Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955) Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956) Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956) Nagy Ödön (Marosercse, 1957) Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958) Lakatos Pál (Kispeleske, 1960) Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961) Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963) Sánta Csaba (Szováta, 1964) Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965) A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból. Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8 A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként. Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9 Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt. Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók. A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak. De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10 Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást. Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben. Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel. Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.) Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978). Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt. Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973). A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások. A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában. Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998). Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben. Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.) Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése. S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait? Jegyzetek 1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323. 2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106. 3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252. 4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150. 5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam. 6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66. 7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24. 8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10. 9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7. 10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel. 11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű. Banner Zoltán (Korunk) nagybanya.ro, 2014. május 3.Félszáz mű a GyimesekbőlMarosvásárhelyen is népszerű a Borospataki Művésztelep, minden eddigi tárlatnyitójára népes közönséget vonzott a Bernády Házba. Azért is persze, mert hangulatosak, kellemesek a rendezvényei, és ilyenkor nemcsak a Gyimesek ihlette művekből kapnak ízelítőt a jelenlevők, hanem a táj és lakói zenéjéből, dalaiból, táncaiból, sőt jellegzetes ételeiből, italaiból is hoznak magukkal valami különlegeset az alkotótábor gazdái, működtetői – Szász István és Szász Marika –, illetve vendégeik, munkatársaik, de még inkább azért, mert a művészetkedvelők joggal számíthatnak arra, hogy jó alkotók figyelmet érdemlő alkotásaiból rendezett színvonalas kiállítást láthatnak minden alkalommal. Április 25-én is így volt, és nem csak a Házat megtöltő érdeklődők voltak nagyon sokan, de a korábbiaknál is több nevet, munkát vonultatott fel a tárlat. 2013 őszén ötödször gyűltek össze a meghívott festők, grafikusok, szobrászok, textilművészek, fotósok, a házigazdák jubileumi jelleget adtak a táborozásnak, s a művészi termés is ehhez lett mérhető. Vásárhelyen a Borospatakán októberben ténykedő 30 művész több mint ötven munkáját lehet most megismerni, s amint az eseményt méltató Nagy Miklós Kund kiemelte, sokszínű, változatosságában is harmonikus, reprezentatív válogatást mutatnak fel a művésztelep látványosan gyarapodó műgyűjteményéből. Életkortól, művészi törekvésektől, stílusirányzatoktól függetlenül minden alkotó jól érzi magát a különleges szépségű gyimesi tájakon, az értékteremtő, hagyományőrző tábor semmilyen módon nem korlátozza a fantáziát, valamennyi résztvevő nagy kedvvel, felszabadultan dolgozik a művésztelepen, amelyen derű és a vidámság uralkodik. A kiállított képek, plasztikák, textíliák és ezt tükrözik. A táborban a legtöbben visszatérő vendégek, a törzsgárda fele Magyarországon él, mégis egyfajta vásárhelyiség is kapcsolható Borospatakához. Az első öt év nem telt el anélkül, hogy ne hívtak volna a táborba egyszerre több marosvásárhelyit is, de számos olyan művész is eljön a Gyimesekbe, akik innen, a Bolyaiak városából települtek át az anyaországba és váltak ott is elismert alkotókká. Szinte valamennyien a vásárhelyi művészeti középiskolában kapták meg a kellő indíttatást és lendületet az alkotói pályára. Márton Árpád festőművész is, aki Gaál Andrással együtt az alkotótábor fáradhatatlan művészeti vezetője. A megnyitón ő is hangsúlyozta a kiállítás sokféleségben is egységes jellegét, a kiállítók művészi igényességét, egyben arra is kitért, hogy miközben a fennállása 40. évében végveszélybe került a Gyergyó-szárhegyi Művésztelep, mert a Lázár-kastély örökösei közt van, akinek a kultúraápolásnál fontosabbak önös érdekei, a Szász házaspár példás ügyszeretettel mindent megtesz, hogy Borospatakát a fejlődés, az értékteremtés dominálja. A festő külön köszöntötte a jelen levő táborozó helybeli kollégáit, Bálint Zsigmondot, Bandi Katit, Csíky Szabó Ágnest, Hunyadi Lászlót, Kákonyi Csillát. Ők ketten, utóbbiak most vehették át Szász Marikától a tavalyi évfordulós okleveleket, akkor ugyanis nem tudtak részt venni a gyimesi ünnepségen. Vásárhely az immár hosszú ideje nyíregyházi illetőségű Erdei Anna és Zagyva László számára is kedves hely, de szorosan kötődik városunkhoz Adorjáni Endre, Ádám Gyula, Bardócz Lajos, Ferencz Ernő, Bakos Erzsébet, Gaál András, Kádár Tibor, Kopacz Mária, Köllő Margit, Orth István, Simó Enikő is. Balási Csaba, Kristó Róbert, ifj. Szász István csíkszeredai kötődésű. Ásztai Csaba, Bráda Tibor, Deák Ilona, Kövecsi Kovács Imre, Magyari Márton, Nagy Előd, Szakács Imre, Székely Berta, Varga Edina határon túliként is itthon vannak Erdélyben. Műveik is erre vallanak, a belőlük fakadó érzelmi, szellemi kisugárzás ilyenszerű benyomást kelthet a nézőkben. A megnyitó zárórészében az Öves együttes gyimesi műsora pezsgő hangulatot teremtve autentikus csángó muzsikával, dalokkal tetézte a festmények, grafikák, szobrok, kisplasztikák, textilművészeti alkotások és művészfotók nyújtotta élményeket. (nmk) Népújság (Marosvásárhely) 2015. január 7.Méltó emlék a szatmárnémeti városépítőnekLeleplezték január 5-án, kedden Hám János egyház- és városépítő püspök új szobrát Szatmárnémeti régi főterén, a római katolikus székesegyház bejáratával szemben. A Szatmári Római Katolikus Egyházmegyét a 19. század első felében 30 éven át vezető főpap teljes alakos, ülő szobra egy 1999-ben avatott büsztöt váltott fel, mivel a püspökség úgy vélte: Hám János öröksége megérdemli, hogy a korábbinál impozánsabb alkotás őrizze emlékét. A leleplezésre a délelőtti, vízkereszt alkalmából Schönberger Jenő jelenlegi megyéspüspök által celebrált szentmisét követően került sor. Mint elhangzott, Hám János munkássága máig hatóan meghatározta Szatmárnémeti városképét. Neki köszönhető a klasszicista stílusú székesegyház, ő építette a neobarokk püspöki palotát, valamint a püspöki konviktust, továbbá számos középület létrehozása fűződik nevéhez. A hitélet erősítése mellett a szociális problémák orvoslására is igen nagy hangsúlyt fektető püspök iskolákat, kórházakat alapított és kitartó támogatója volt a szegényeknek, valamint a helyi kisiparosoknak, kereskedőknek is. A rendszerváltás után Szatmárnémetiben utcát neveztek el róla, és az ő nevét viseli a katolikus iskola is. Az egyházmegye több mint 100 évvel ezelőtt megkezdte a boldoggá avatását célzó eljárást, a procedúra azonban a világháborúk és a kommunista hatalom egyházellenes politikája miatt elakadt, az utóbbi években viszont ismét terítékre került az ügy. Zagyva László szatmárnémeti születésű, Nyíregyházán élő szobrászművész alkotásának elkészültét, valamint a térrendezési munkálatokat – amint azt Tilki Attila országgyűlési képviselő kifejtette – a magyar kormány 7,5 millió forinttal támogatta. Hám János közéleti tevékenységét Dorel Coica szatmárnémeti polgármester méltatta, nagy hangsúlyt helyezve a püspök városépítői munkásságára. Hegedűs Csilla, az RMDSZ főtitkár-helyettese, valamint Pataki Csaba szenátor arról beszélt, hogy az alkotásnak különleges értéket kölcsönöz az, hogy széles körű – egyházi, politikai és nemzeti – összefogással valósult meg. Kereskényi Gábor parlamenti képviselő kifejtette, Hám János püspöksége idejét (1827–1857) nevezhetjük Szatmárnémeti virágkorának is, mivel a település ebben az időszakban „kezdett polgári formát ölteni”. Méltatta a városépítő igényességét is, aki olyan európai hírű építészeket foglalkoztatott, mint Ybl Miklós és Hild József. Rámutatott, a püspököt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a Honvédelmi Bizottmány túl konzervatívnak, a bécsi udvar pedig túl forradalmárnak tekintette. Hám János nem volt forradalmár, de az is tény, hogy a megtorlás idején nem szolgáltatta ki egyházmegyéje forradalommal rokonszenvező papjait, tette hozzá. Babos Krisztina Krónika (Kolozsvár) 2015. november 14.Visszatekintő Zagyváék utóbbi negyedszázadára1990-ben települtek át Marosvásárhelyről az anyaországba, azóta Nyíregyházán élnek, dolgoznak. Érett, markáns alkotóként mentek el, de művészetük ott teljesedett ki igazán. Jártak ugyan haza időről időre, sikereikről is hallhattunk ezt-azt, munkásságuk utóbbi két és fél évtizedéről azonban mégiscsak keveset tudhattak az itteniek. Zagyva László és Z. Erdei Anna most egy marosvásárhelyi visszatekintő kiállításon teszi lehetővé, hogy átfogó képet nyerjünk mindarról, amivel elmenésük óta gazdagodott, színesedett életművük. Igen, életműben gondolkodhatunk, hiszen mindketten hetven éve születtek, a kerek évfordulók pedig többnyire számvetésre késztetik az embert. Idei nagy ölelésű nyíregyházi jubileumi tárlatuk szép visszhangja bizonyára rövidesen felerősödik Vásárhelyen, ahol kiállításukat a Kultúrpalota földszinti galériái látják vendégül. Z. Erdei Anna teljes grafikusi fegyverzetben áll közönség elé. Fekete-fehér rajzai, digitális nyomatai, kollázsai, színeikben visszafogott pasztelljei az egyetemesség jegyében, a szülőföld sajátosságait is magukon viselve, balladás tömörséggel továbbítanak drámai üzeneteket az emberről. Versképei, költői ihletésű grafikái döbbenetes vallomások korunk sorskérdéseiről. Zagyva László, akinek négy modern hangvételű bronz térszobra négy évtizede díszíti a Színház teret, a távozásuk után született méretes fa-, bronz- és kőplasztikáiból és kisméretű alkotásaiból, érmeiből is elhoz jó néhányat Marosvásárhelyre. Humor, irónia, játékosság, megannyi ötletsziporka ámítja majd el a nézőt a kiállítóteremben, s a szobrász jeles elődökkel, történelmi személyiségekkel is biztosítja a találkozást. A tárlat november 17-én, kedden 18 órakor nyílik, megnyitóbeszédet Nagy Miklós Kund művészeti író tart. Népújság (Marosvásárhely) 2015. december 8.Dupla 70-es életműkiállításA Képzőművészeti Múzeumban kedd délután nyitották meg Zagyva László és Z. Erdei Anna közös tárlatát. Két kitűnő, Szatmárnémetiből elszármazott képzőművész közös életmű-kiállítását nyitották meg kedd délután a Szatmár Megyei Múzeum képzőművészeti részlegén, a Vécsey-házban. A közös tárlat egy sorozat része, a művészházaspár tagjai közös tárlatot tartottak Nyíregyházán, Marosvásárhelyen és most Szatmárnémetiben. Mindhárom várossal szoros a kapcsolatuk, hiszen most Nyíregyházán élnek és ott teljesedett ki életművük. Marosvásárhelyen értek igazi képzőművészekké, Szatmárnémeti pedig a kezdetet, a kiindulópontot, azokat az érzelmi, lelki tartalékokat jelenti, amelyek minden művészt egy életen át elkísérnek. A kiállítás kapcsán még fontos tudni, hogy dupla 70-es tárlatról van szó: a szobrászművész és a grafikusnő is nemrég töltötte be a kerek évszámot. Muhi Sándor grafikus, mint művészettörténész és a kiállítók régi jó barátja beszélt munkásságukról, művészetükről. "Erdei Anna alaposan ismeri és kamatoztatja alkotómunkájában a hagyományos grafikai eljárásokat, készít rézkarcokat, linóleummetszeteket, kollázs nyomatokat, tervezőgrafikai munkái kifinomult ízlésvilágról, szakmai igényességről és a képzőművészeti eszköztár alapos ismeretéről vallanak, de egyéniségéhez sokkal közelebb jár a rajz. Elsősorban szénnel, ritkábban pasztellel dolgozik. A líraiság talán pasztellképein érvényesül leginkább, ezek többségét a táj, a közvetlen környezet ihlette, de itt, ezekben a munkákban se tagadja meg önmagát. Fekete, barnás-vörös vonalhálókkal átszőtt felületei úgy tűnik kiválóan alkalmasak az egyéniségén átszűrt közvetlen élmények közvetítésére" - mondta Muhi. "Zagyva szobrai a technikai, formai változatosság ellenére (hiszen dolgozik bronzba, kőbe és fába) egységes összképet mutatnak, alapos anatómiai ismeretekről, műgondról, olykor humorérzékről árulkodnak. Ez utóbbi, megítélésem szerint alkotásainak egyik fontos, meghatározó jellegű erénye. A humor az ő esetében sohasem bántó gúny, hanem olyan nemes irónia, olykor önirónia, amely közelebb hozza alakjait a nézőhöz, aki ezek sutaságában, kiszolgáltatottságában önmagára ismerhet. Kedvenceim közé tartoznak a nyíregyházi városközpont közelében álló oszlopszobrai, a mitológiát idéző fa faragásai, illetve a Dudás címet viselő sorozata, amelyeken a művész humora fokozottan érvényesül. Az nem véletlen, hogy Zagyva László kiváló éremművész, alkatilag szinte predesztinált erre a területre. Érmein a kiváló portrék mellett bohócok, mitológiai állatfigurák, épületrészletek, és az otthonát, házát lécenként összehordó, kiszolgáltatott ember mindennapi küzdelme elevenedik meg. E sorok írója számára kisebb, élményekkel gazdagító kaland volt ennek az anyagnak a körbejárása" - magyarázta Zagyva László alkotói munkájáról régi barátja, Muhi Sándor. szatmar.ro 2015. december 9.Mérlegen a 25 esztendőCsütörtökön nagyszabású rendezvénnyel ünnepli a Szatmárnémeti RMDSZ megalapításának 25 éves évfordulóját. Ennek kapcsán Kereskényi Gábor elnök foglalta össze a szervezet elmúlt negyed évszázada során elért legfontosabb eredményeket. December 10-én 18 órai kezdettel a Szakszervezetek Művelődési Házának nagytermében ünnepli a Szatmárnémeti RMDSZ alapításának 25. évfordulóját. Az ünnepi rendezvényen díjazni fogják a szervezetben az elmúlt két és fél évtizedben fontos szerepet betöltő személyiségeket, felszólal majd Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnöke és fellép a Csík zenekar is. A rendezvényre a belépők rekordidő alatt, két nap alatt fogytak el. Az ünnepi pillanathoz közeledve Kereskényi Gábor parlamenti képviselő, a Szatmárnémeti RMDSZ elnöke összegezte a szervezet által elért eredményeket. Az írást változtatások nélkül tesszük közzé. Mérlegen a 25 esztendő Közösségünk néhány fontosabb eredménye a számok tükrében I. Restitutio in integrum A restitúció Románia szintjén az utóbbi időben sajnos megtorpant, sőt (látva a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyét) visszarendeződési törekvések figyelhetők meg. Szatmárnémetiben a visszaszolgáltatások folyamatát 2010-re nagyjából lezárta a város: egyházi és világi javaink nagy része visszatért jogos tulajdonosához, a jogutódokhoz, illetve örökösökhöz. A jogtalanul elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatása keretén belül történelmi magyar egyházainknak visszajuttattunk 22 központi épület-ingatlant és közel 361,5 hektár földterületet Szatmárnémeti város területén, a következő leosztásban: - Római Katolikus Püspökség: 15 épület és 261,7258 ha földterület - Láncos Református Egyházközség: 6 épület és 49,4670 ha földterület - Németi Református Egyházközség: 1 épület és 21,3404 ha földterület - Szent Miklós Magyar Görög-Katolikus Parókia: 25,1837 ha földterület. A szatmárnémeti restitúciók mellett megemlíthetjük a szomszédos Pálfalvai Református Egyházközség által visszakapott 3 épületet és 6247 ha földterületet. II. Utcák, terek magyar elnevezései A 90-es évek elején érdekvédelmünk mindössze hét magyar személyiségről elnevezett utca nevét tudta megtartani (Ady Endre, Bartók Béla, Bolyai Farkas, Dsida Jenő, József Attila, Lükő Béla, Petőfi Sándor) és az 1990 és 2004 közötti időszakban csupán egy (!) új utcanevet sikerült adni (Hám János). 2004-ben a Gradina Romei mellett megjelent a Kossuth-kert felirat is városunk egyik legszebb övezetének bejáratán. 2004-től egy dinamikus tanácsosi gárda, a magyar polgármester és nem utolsó sorban az új idők szava hatására 11 magyar személyiségről neveztünk el utcát városunkban: Ács Alajos, Bethlen Gábor, Jean Calvin, Csipler Sándor, Gellért Sándor, Kaffka Margit, Károli Gáspár, Krúdy Gyula, Páskándi Géza, Ruha István, Scheffler János, Teleki Blanka. (Szándékosan soroltam ide a nagy reformátort, Jean Calvint, hisz gondolhatja a kedves Olvasó, hogy az ő személye inkább hozzánk áll közelebb, mint a többségi nemzet tanácsosaihoz.) Az RMDSZ-frakció javaslatára 2008-tól mintegy általánossá vált az az eljárás, hogy amennyiben új utcaneveket adunk Szatmárnémetiben és ezek személynevek, akkor fele-fele arányban javasol a magyar és a román közösség neveket, amennyiben az új utcák semleges nevek, akkor pedig a felirat román és magyar nyelven is meg kell jelenjen a táblákon. Ennek eredményeképpen írhattuk ki magyarul is a Mese, Mező, Gesztenye, Cseresznyefa, Kertész, Betyár, Rigó, Termés, Bodza, Kalász, Kaptár utcák elnevezéseit magyar nyelven is. Persze a fentebb említett enyhülés, és az új idők szava a román kollégáinknál még nem tart ott, hogy támogassanak bennünket a város történelmi utcaneveinek megnyugtató rendezésében. Bízunk azonban abban, hogy ebben a kérdéskörben is lesz pozitív elmozdulás a közeljövőben. III. A kétnyelvűség egyéb megnyilvánulásai A városi tanács RMDSZ frakciója következetesen zászlajára tűzte az anyanyelvhasználat kérdését. A 215/2001-es helyi közigazgatásról szóló törvény megadta a jogszabályi kereteket az anyanyelvhasználat bővítésére, kiterjesztésére. Ennek nyomán - de nagy politikai csatározások árán - kerülhetett ki Szatmárnémeti bejáratához a háromnyelvű helységnévtábla 2003-ban. 2004-től e témában is számos kézzelfogható eredmény született: a városháza alárendeltségében működő közintézményeinek megnevezése kifüggesztetett magyar nyelven is. Sok polgártársunk számára szimbolikus jelentőséggel bír, ha meglátja az Anyakönyvi Hivatal, a Lakossági Ügyfélfogadó Iroda, Lakosságnyilvántartó Igazgatóság, Helyi Rendőrség, Szociális Közszolgálat, Transurban Közlekedési Vállalat stb. táblákat az intézmények bejáratainál. Ugyanakkor ennél is fontosabb, hogy az állampolgárok ügyes-bajos dolgaikat magyarul is a hivatalnok tudtára tudják adni, azok pedig magyarul (is) tudjanak választ adni. Ezért különösen figyeltünk arra, amikor résztvettünk a városvezetésben, hogy a Városi Tanács alárendeltségében működö minden intézményben, ahol a lakossággal közvetlen kapcsolattartás szükséges, rendelkezésre álljanak magyarul tudó tisztviselők. Az anyakönyvi eljárások során pedig felemelő érzés, hogy a házzasságkötés „igen"-jét immár több éve anyanyelvén mondhatja ki a boldog pár. IV. Emlékjelhagyások 1990-től lehetőség nyílt arra, hogy a szatmárnémeti magyar közösség szobrok, emléktáblák állításával elmékezzen meg nagyjairól. Ez a lehetőség sokáig csak elméleti síkon létezett ugyanis minden köztéri szoborállításhoz a városi tanács jóváhagyása szükséges. E helyen feltétlenül szót kell ejtenünk Muzsnay Árpád művelődésszervezőről, a Szatmárnémeti Kölcsey Kör elnökéről, a megyei RMDSZ egykori elnökéről, akinek munkássága nélkül biztosan szegényebb lenne városunk néhány büszttel. Szatmárnémetiben a Kölcsey Kör, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a városi RMDSZ égisze alatt felavatott emléktáblák és szobrok: - Kölcsey Ferenc szobor (1991, Lakatos Pál alkotása és ajándéka, a felállítási munkálatokat Kovács Albert vezette) - Dsida Jenő emléktábla (1992, Kovács Albert kivitelezte) - Szilágyi Domokos szobor (1993, Kolozsi Tibor első köztéri szobra, a talapzat és a műkő-változat kivitelezője Kovács Albert, a most látható bronz változatot a marosvásárhelyi Balogh József öntötte) - Dsida Jenő szobor (1997, Andrási Kurta János alkotása, a talapzatot Kovács Albert készítette, a talapzatot borító márványtáblákat Benedek Piroska ajándékozta) - Páskándi Géza büszt (1998, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziubman található, Laborcz Mónika alkotása) - Petőfi Sándor emléktábla (1998, kivitelező Kovács Albert, a tábla Benedek Piroska ajándéka) - Gonzeczky János emléktábla (1999, kivitelező Kovács Albert) - Kovács Leó háromnyelvű emléktáblája (2000, kivitelező Kovács Albert, a táblák Benedek Piroska ajándéka - 8 éve eltűnt) - Petőfi Sándor szobor (2004, Deák Árpád alkotása, a talapzat márványborítása Benedek Piroska ajándéka - Jakabffy Elemér emléktábla (2008, a feliratot a Szatmári Friss Újság kiviteleztette, a tábla Benedek Piroska ajándéka) - Olajos Béla emléktábla (2010, kivitelező Kovács Albert) - Kiss Gedeon szobor (2010, Szodoray-Parádi Hajnalka alkotása. Ötletgazda: Békéssy Erzsébet) - II. Rákóczi Ferenc mellszobra (2012, Deák Árpád alkotása, talapzat: Szlézinger Marcel) - Mohy Sándor emléktábla (2012, kivitelező Kovács Albert) - Az 1970-es árvíz áldozatainak emléktáblája (2015, kivitelező a Promocraft kft.) A fentieken kívül egyházaink és civil szervezeteink is jeleskedtek az emlékjelhagyás tekintetében, mely akciókat minden esetben az RMDSZ városi szervezete, illetve önkormányzati tisztségviselői is felkaroltak. Ide sorolható a Szatmárnémeti Római Katolikus Egyházmegye által állíttatott három köztéri alkotás és a Szamos-negyedi Református Egyházközség által kezdeményezett Bethlen-szobor, valamint a Németi református templom kertjében található Doni Hősök Emlékműve: - Hám János püspök szobra (1999, Lakatos Pál alkotása) - Bethlen Gábor szobor (2007, Erdei István alkotása) - Árpádházi Szent Erzsébet szobra (2008, Gergely Zoltán alkotása) - Az új, egész alakos Hám János szobor (2015, Zagyva László alkotása) A hagyományápoláshoz nagymértékben hozzájárultak civil szervezeteink, történelmi magyar egyházaink és intézményeink, akiknek köszönhetően emléktábla hirdeti Krúdy Gyula, Katona Mihály, Luby Margit, Bánhidi Antal és Gróf Széchenyi István nevét, emlékmű készült Pfaff Ferencről, szobor Csipler Sándorról és dombormű Ács Alajosról. Ez többek között az Ady Endre Társaság, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, a Széchenyi Emlékbizottság, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség Szatmárnémeti Fiókja munkáját dícséri. V. Közösségmegtartó és építő rendezvények 1990-től városunk magyarsága szabadon élhetett a gyülekezési szabadság jogával, megemlékezve dicső elődeinkről, történelmünk fordulópontjairól, valamint lehetőség nyílt újabb és újabb művelődési rendezvények szervezésére. A Szatmárnémeti RMDSZ a Szent István Körrel és később a Magyar Ifjúsági Kezdeményezéssel (MIK) karöltve minden évben méltóképpen megemlékezett Március 15., Augusztus 20., Október 6. és Október 23. jelentőségéről. A Szent-Györgyi Albert Társaság megszervezte a Hajnal akar lenni népdalversenyt és a Gellért Sándor vers- és prózamondó versenyt, a Madisz a Gyereknapot, a Húsvéti és Karácsonyi ünnepvárót, táncházat és számos kirándulást, a MIK az Ifjúsági Napokat és a Partiumi Teremfoci Kupát, az RMDSZ az ingyenes jogi tanácsadást, lakossági fórumokat, a farsangi és szilveszteri bált, akad tehát rendezvény bőven, pezseg a szervezeti élet. S ebbe a pezsgésbe új életet vitt a 2012-ben megalakult Nőszervezetünk. Engedjék meg azonban hogy két - immár hagyományossá vált - nagy rendezvényünket kiemeljm: a Partiumi Magyar Napokat 2015-ben tizennegyedik alkalommal, a Családi Hétvégét pedig tizedjére szerveztük meg. A szatmáriak ugyanis megérdemlik azt, hogy legyen két polgári jellegű rendezvény egy évben, ami csak róluk szól, nekik szól, szatmáriaknak, kicsiknek és nagyoknak egyaránt, ami az ő ünnepük. S hogy mennyire magukénak érzik a szatmáriak ezeket az ünnepeket, állon itt bizonyságul a 14. Partiumi Magyar Napok néhány statisztikai adata: 8 nap, 15 helyszín, több mint 150 program, 50.000 feletti résztvevő, 137 önkéntes szervező, 672 fellépő, több mint 3.000 gyermek-látogató, közel 150 rendfenntartó, 1.020 liter bográcsos étel, 3.360 liter sör, 8.000 feletti kattintás fotósaink részéről, 78 órányi videóanyag, 25 partner civil szervezet, 29 médiatámogató, 70 szponzor. Íme néhány megvalósítás, az elmúlt 25 év történetéből. Ez a pár sor természetesen alkalmatlan arra, hogy felidézze az eredmények mögötti fáradságos munkát. A sokak kitartó munkáját, amiért e helyen is szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik talán szeretteiktől vették el az időt egy még nagyobb családért, a szatmárnémeti magyarságért. szatmar.ro 2016. október 8.Marosvásárhelyi szobrászok BudapestenVárosunkban élő és alkotó és innen elszármazott szobrászművészek alkotásaiból nyílt kiállítás szeptember 30-án Budapest XVII. kerületében, Rákosmentén. A Laborcz Ferenc Szobrászműhely Alapítvány szervezte esemény színhelye a B. L. Terem és szabadtéri környezete. A tárlat a XVIII. Szobor és szobrászrajz, valamint a XI. Szabadtéri kiállítások elnevezésű sorozatok eseménye. Dr. Beke László művészettörténész nyitotta meg. A marosvásárhelyi kötődését időről időre jelentős rendezvényekkel jelző budapesti szobrász házaspár, Benedek József és B. Laborcz Flóra munkái mellett a meghívott kollégák, Kiss Levente, Gyarmathy János, Sánta Csaba, Makkai István, Veress Gábor Hunor, Gheorghe Muresan, Diénes Attila, Székely János Jenő és Zagyva László művei láthatók az október 30-ig nyitva tartó kiállításon. Népújság (Marosvásárhely) 2017. december 20.Marosvásárhely: az aránytalanul állított szobrok városaSzoborból nincs hiány Marosvásárhelyen. A dömping oka, hogy egy magyar személyiségnek emléket állító alkotás köztéri megjelenítéséért „cserébe” a román közösség is szobrot emel egy történelmi vagy politikai személyiségnek. A mennyiség a minőség rovására megy, ráadásul a város főterét nem a kiegyensúlyozott arányok, hanem a román szobrok uralják. Azt vettük számba néhány szakember, képzőművész bevonásával, hogy milyen Marosvásárhely szobortérképe ma, miután a korábban felállított történelmi és politikai személyeket megjelenítő művek, illetve a város díszítését szolgáló figuratív és nonfiguratív köztéri alkotások mellé a rendszerváltást követően újabbakat állítottak, s napjainkban is újabb szoborállítási tervek várnak megvalósításra. Jobbra Iancu, balra a katona Ha a Bolyai utcán leereszkedünk a főtérre, tavasztól késő őszig a virágórát látjuk, decemberben az óriási karácsonyfát. A városi önkormányzat elfogadott néhány éve egy határozatot, ami szerint arra a helyre állítanák fel az egykori Bodor-kút mását. A terv kivitelezését állítólag az akadályozta többek közt, hogy akkor nem lenne hová állítani decemberben a karácsonyfát. Ha leértünk a főtérre, jobbra tekintve Avram Iancu lovasszobrát látjuk, balra az ismeretlen román katonáét, attól pár lépésre a Latinitás emlékműve áll, egy kicsit tovább Emil Dandea volt polgármester egész alakos szobra, majd az 1989-es forradalom áldozatainak emlékhelye után a sort Nicolae Bălcescu mellszobra zárja. A főtérhez közeli helyen áll egy Bartók Béla mellszobor, a színház háta mögött Aranka György egészalakos szobra. A főtérre nem kerülhetett be, így a vár alatt, a Petőfi-téren kapott helyet Bernády György szobra, a várfal mellett Borsos Tamás, a vársétányon II. Rákóczi Ferenc és Kőrösi Csoma Sándor, illetve a főtértől kissé távolabb, a Kossuth- és Arany János utcák találkozásánál Petőfi Sándor, a következő – a Kossuth- és Malom utcák érintkezésében – a Holokauszt-emlékmű. Román párra várva A tervek között egy Sütő András- és egy Bethlen Gábor szobor szerepel, de különféle okok miatt késik a felállításuk. Keresztes Géza műépítész szerint azért, mert nem született megegyezés, hogy ki legyen ezeknek a román „párjuk”. Merthogy Marosvásárhelyen így megy ez, ha egy magyar szobrot állítana a közösség, azt nem lehet a román „megfelelője” nélkül megvalósítani. A szakember szerint előbb egy tereprendezési tanulmányt kellett volna készíteni, hogy hogyan kerül oda az erdélyi fejedelem egészalakos szobra, az Avram Iancu lovasszobra és az óriás román katona közé. Talapzaton fog állni, vagy csak az úttesttel egyszintben, esetleg, mint egy törpe, olyan lesz a két hatalmas méretű alkotás között? Keresztes Géza a Mihai Viteazul mellszobrot is megemlítette, mint negatív példát, amely félig-meddig törvénytelenül áll az egészalakos Bernády-szoborral átellenben, miután évekig állt illegálisan, egy hevenyészett, ácsolt talapzaton a megyeháza előtt. Hivatalos lajstrom helyett Bár többször is kértük a polgármesteri hivataltól a marosvásárhelyi köztéri szobrok névsorát, még nem kaptuk meg. Ezért egy nem teljes listát állítottunk össze a köztereken elhelyezett alkotásokról. A rendszerváltást követően Marosvásárhelyen Bernády György, Aranka György, Petőfi Sándor, II. Rákóczi Ferenc, Vályi Gyula, Borsos Tamás, Károli Gáspár, Kálvin János, Bolyai Farkas és Bolyai János, Márton Áron kapott köztéri szobrot, de emlékművet állítottak a holokauszt áldozatainak, Bolyai János matematikai elméletének, a pszeudoszférának, a kommunizmus áldozatainak, az 1989-es decemberi forradalom elesetteinek is. A román közösség igényének eleget téve állították fel Emil Dandea, Petru Maior, Mihai Viteazul, Aurel Filimon szobrát, a latinitás emlékművét. Korábban helyezték ki Eminescu, Bălcescu, Alexandru Papiu Ilarian, Avram Iancu, az ismeretlen román katona szobrát. A múlt rendszer óta áll Bartók Béla, Szentgyörgyi István mellszobra, a két Bolyai szoborkompozíciója, Kőrösi Csoma Sándor egész alakos szobra. A történelmi és politikai eseményekhez nem kapcsolódó, csupán esztétikai élményt nyújtó szobrok közül – Kolozsvári Puskás Sándor és Bálint Károly alkotásai – például a Kárpátok sétányán, a Párkány-negyedben, az egykori Tornakert mellett, a régi szülészettel szembeni parkban, valamint a színház előtt művészi alkotások – Kulcsár Béla és Zagyva László művei – láthatók. A temetőkben is található néhány, Marosvásárhely kiemelkedő személyiségét megörökítő emlékmű, például Simó Géza politikusé, vagy a Nyilka Róbert festőművészé. Marosvásárhelyen az első felállított emlékmű a Székely Vértanúk Emlékoszlopa volt, ami a mai napig áll, illetve amely az egyetlen volt abban a rövid korszakban, amikor – a szobordöntögetős időszakok után – egyetlen szobor sem állt a városban. ét századdal lemaradva Bartha József képzőművész a rendszerváltást követően felállított szobrok közül Bocskai Vince alkotását, Bernády György egészalakos szobrát tartja a legjobbnak, amely „mesterségileg valamilyen szinten meg van csinálva”, de annál is problémának tartja az elhelyezését, a rálátást. Hogy milyen egy szobor ideális elhelyezése, azt Keresztes Géza műépítésztől kérdeztük, aki elmondta, fontos, hogy legyen hely körülötte, a tér arányaihoz viszonyuljon, lehessen megkoszorúzni. Az, hogy Marosvásárhelyen egy magyar szoborra, azonnal születik egy román szobor, senki nem ért egyet. Csak azért, hogy megmaradjon az egyensúly, ha megszavaznak egy magyar személyiségnek egy emlékművet, azonnal létre kell hozni annak a román párját is. Ha van rá kulturális igény, rendben van, meg kell csinálni, de csak azért, hogy párban legyenek, az furcsa – fogalmazott az építész. De miért is állítunk szobrot? Azért, hogy esztétikai élményt nyújtsanak, vagy, hogy egy-egy történelmi és politikai eseménynek és személyiségnek emlékművet hozzanak létre? A másik kérdés, ami felmerül, hogy a felállított alkotásoknak van-e művészi értékük? Bartha József úgy értékelte lapunknak, hogy „minden korszaknak volt egy kortárs művészeti terméke, ami azt jelenti, hogy a 19. században 19. századi szobrokat állítottak. Most a 21. században is 19. századi struktúrában gondolkodni szerintem nagyon rossz” – fogalmazott, pozitív példaként említve Chicagót, ahol az 1960–70-es években kortárs művészi szobrokat állítottak fel, például Picassónak van ott szobra, meg sok más alkotónak. Vagy hozzánk közelebb, Prágában áll Franz Kafkának egy olyan kortárs szobra, David Cerny cseh művész alkotása, amely szeletekből áll, forog és egy nap csak egyszer áll össze Kafkába, absztrakt forma, kinetikus, mozog és nagyon érdekes. Nincs hely a művészetnek Én azt mondom, hogy Erdélyben az utolsó komoly szoborállítás – és ez nagyon kemény vélemény – az a Fadrusz János Mátyás király szobra volt, ami egy szecessziós szobor, ami akkori kortárs szempontból is és művészetileg is állja a helyét – fogalmazott Bartha, aki nem tartja szobornak például a Pszeudoszférát, illetve úgy véli, a Vályi Gyula szobra is „egy borzalmas” alkotás, „egy vicc”. Ami viszont elfogadható, az a Kőrösi Csoma Sándoré, amely felállításakor szintén kortárs szobornak számított. A Bethlen Gábor egészalakos szobrának felállítását is politikai húzásnak tartja, ami nem jelenti azt, hogy Bethlennek nem lehet emléket állítani Marosvásárhelyen. „De az, hogy kiírják, hogy Bethlen Gábor egészalakos, stb. azt kétlem. Igazából nem abból kéne kiindulni, hogy hogy nézzen ki, hanem abból, hogy egy emléket kell állítani neki. Ami bármi lehet, absztrakt, elvont, konceptuális, mindenféle” – magyarázta Bartha József, hozzátéve, hogy Kelet-Európa, vagy méginkább Románia, és Erdély, annyira tele van rakva politikával, történelemmel, hogy a közterek mind politikai, történelmi terek, ahonnan igazából nincs hely a művészet számára, az ki van szorítva onnan. Amit viszont értékes művészi alkotásnak tart Marosvásárhely korábbi szobrai közül, az a színház előtti téren Kulcsár Béla alkotása, amelynek a koncepciója és az elhelyezése is jó szerinte, ahogy a szintén a téren kihelyezett Zagyva László alkotásai is megfelelőek. Érdeklődésünkre, hogy a mostanában, más városokban egyre gyakrabban látható figurális szobrok mennyire értékesek, Bartha József elmondta, azok a macskás, kutyás alkotások, vagy amelyek mellé le lehet ülni, az már a giccskategóriába tartozik. Hallottam, hogy valaki azt akarta, hogy Molter Károlynak kéne csinálni egy olyan szobrot, hogy ami mellé lehet ülni, ahogy ő ült itt a Bolyai-parkban. Baromság, nem csak hogy baromság, de ízléstelen szerintem – fogalmazott. Antal Erika / Székelyhon.ro lapozás: 1-11
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
